Hogyan segítettük egymást én és ruháim

Valamelyik nap azon gondolkoztam, hogy egy nő életében (lehet, hogy a férfiakéban is) az életszakaszaink problémai, testünk alakulása, lelkünk állapota mind-mind kihat az aktuális öltözködésünkre is.

Amikor a pörgős szoknyás kislányból tinivé alakulunk, nem csak a megnőtt orrunkkal van problémánk, hanem a növésnek indult mellünkkel is, hogy azt hogyan is viseljük, de közben hogyan tudjuk eltakarni. Ekkor én és a ruháim úgy segítettük egymást, hogy borzasztó fiús darabokat kezdtem el hordani. Ebben az időszakban bő pólókat, nadrágokat és sportcipőket részesítettem előnyben. Látni sem akartam a régi kopogós lakk cipőimet. Rettenetesen utáltam ezt és minden olyan dolgot eltüntettem az életemből, ami lányos volt. A lelkemet tükrözte a kinézetem, az a sehova se tartozás érzése. A nővéremnek már” kis hülye” lettem a bátyám meg próbált minden trükköt bevetni, hogy már ne lógjak vele és barátaival.

Aztán olyan tizennégy éves korom körül, felütötte fejét bennem a tetszési vágy – hogy kinek? Hát persze, hogy a fiúknak!

Szűk ruhákat, szoknyákat kezdtem hordani és néztem, hogy mikor tudok kilopni valami felsőt a tesóm szekrényéből.  És hát igen, itt is mit használtam a lelkem egyensúlyba kerülése végett? A ruhákat. Folytathatnám az időszakaim felsorolását, de inkább ugrok egy picit. Tizenhét és húsz éves korom táján csak a külsőségek számítottak. Hetente legalább három estét az Inkognito nevű kávézóban töltöttem (ha sikerült kikönyörögnöm a szüleimtől).  Mindenem passzolt mindenhez! A cipőm, a táskám, az övem egy színben pompázott és hosszú órákat töltöttem tanulás helyett azzal, hogy este mit vegyek fel. Majd huszonévesen inkább a visszahúzódó enyhén alteres időszakom következett, nyilván itt megint egy átalakuláson mentem keresztül, persze az akkor mellettem lévő partnerem is befolyással bírt rám.  Ez az időszakom úgy harminc éves koromig tartott, amikor is nem szerettem már azt az embert, akivé váltam. Az életem eddigi legmélyebb gödréből kellett kimásznom, amikor nem, hogy nőnek, de egy észrevehető lénynek sem éreztem magam. A sok minden mellett, ami – vagy aki a segítségemre volt, ismét a ruhatáramba kapaszkodtam, bár a legtöbbet eladtam és teljesen más holmik adtak magabiztosságot, mint addig. Szép lassan átalakultam azzá, aki ma vagyok kinézetben és lélekben is. Most, hogy így eljutottam a jelenhez, inkább ezzel foglalkoznék picit. Ha manapság kibillenek középpontomból, akkor a biztonságot nyújtó ruháimhoz nyúlok: szakadt farmer, póló, tornacipő vagy kompenzálok és nagyon dögös ruhát húzok fel, piros rúzzsal megkoronázva a szettem. 

Egy rúzs a jolly-joker az ilyen napokra, akármilyen rosszul is érzem magam a bőrömben, ha egy ütős színt rakok fel, máris mindenki azt az erős színt fogja  észrevenni és nem a morcos arcom.

De ennyi idősen már sokkal rutinosabban használom a ruhatáram és a lelkem egyszerre.

Szóval én hálás vagyok az életnek, hogy a folyton változó belsőmhöz és külsőmhöz mindig mellettem volt és támaszkodni tudtam a GARDROB-ra!!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: